Fotók: Krumpli Béla

Roppant furák tudunk lenni mi, magyarok. Most arra gondolok, hogy voltunk Pécsett, személyesen is megbizonyosodtunk, hogy mennyire klassz város lett. Jót tett neki az Európa Kulturális Fővárosa cím, pénzt is kapott, meg jutott a hírnévből is: nyáron határozottan sok külföldi turistával lehetett találkozni, akik láthatóan el voltak ragadtatva a várostól.

Ehhez képest, ha helyiekkel kezdtünk el beszélgetni, perceken belül kiderült, hogy nem szeretik a városukat, csúnyának találják, meg vannak sértődve, mert átépítették a főteret. Ráadásul ezt terjesztik is: nagyon sok olyan emberrel találkoztunk, aki ugyan az elmúlt 10-20 évben nem járt a városban, de ismerősei, rokonai mondták, hogy most már nem is érdemes ellátogatniuk oda.

Mi úgy érkeztünk Pécsre, hogy nem emlékeztünk a régi főtérre, és szándékosan nem olvastunk el semmit friss hírt a városról, ami befolyásolni tudott volna. Így elég nyitottak voltunk, és nagyon kellemesen csalódtunk. Nem győztük a helyieknek bizonygatni, hogy igenis, nagyon jó városban élnek:

Az új Főtér tágas, modern, tele kisebb, nagyobb szökőkúttal, vízeséssel csobogóval, Zsolnay porcelánnal, és persze teraszokkal. Biztosan nagyon más, mint a régi, de mi, akik nem emlékszünk arra, állítjuk, hogy ezen sincs mit szégyellni.

A Sétálóutcában egymást érik az éttermek, teraszok. És közben olyan kis zugokat is találni, mint ez a kis bűvös kert, a Belső Kert Galéria és Art Café. Egy művészboltból nőtte ki magát a borozó. Ez is, mint a boltocska, családi vállalkozás: képzőművész barátaik biztatására vágtak bele, alakították át az udvart varázslatos kis hellyé.

Pécsi kesztyű ma is létezik, néhány kesztyűkészítő tovább vitte a hagyományt. A káprázatos kis boltokban elképesztő a választék. Aki egy-egy ilyenbe belép, az vagy egy-két pár pécsi kesztyűvel, vagy erős sóvárgással lesz gazdagabb

A múzeumok utcájában egymást érik a remek múzeumok. A költségvetés karcsúsítása miatt mára már nincs mindegyiknél külön személyzet, de szívesen kinyitják az érdeklődök számára az amúgy zárt épületeket. Vasarelyn és Csontváryn kívül itt van egy igen jelentős Amerigo Tot gyűjtemény, a szobrászművész Pécsnek ajándékozott alkotásaiból. A fiatalon Itáliába költözött mester itt elhelyezett művei a teljes életpályát átfogják.

Schaár Erzsébet utolsó alkotását, az "Utcát", az 1975-ben a svájci Luzernben kiállított kompozíciójának rekonstrukcióját is Pécsett építették fel, a "Múzeumutca" egyetlen, posztmodern - Janáky István tervezte - épületében. Az épületben semmi más nincs, mint Schaár Utcája. Az ember belép az épületbe, és a "színfalak mögött" kanyarogva ér az Utca elejére. Régen éreztem azt a érzést, amit ott helyben, megpillantván a művet. Hatással volt rám, letaglózott. Le kellett ülnöm, hogy összeszedjem magam, és végig tudjak sétálni rajta, hogy érezzem a lüktetését. Aztán oda-vissza sétáltam sokszor, hogy meg- és felismerjem a lakóit, megvizsgáljam a részleteket. Tettem mindezt egy hungarocellből épült Utcában, amelyet közel negyven éve építettek, és amelynek mára az ország egyik leghíresebb Utcájának kellene lennie, ehhez képest alig járnak arra emberek. Ha Pécsett jártok, ki ne hagyjátok.

Szintén a Múzeumutcában van a Martyn Ferenc Múzeum. Martyn, a sokoldalú művész szobrászattal, festészettel, kerámiaművészettel és grafikával is foglalkozott, ő volt a hazai nonfiguratív stílusirányzat úttörője.

A város szívében lévő Zsolnay múzeumba is érdemes betérni, még akkor is, ha az ember egy egész napot szán a Zsolnay negyedre. Én legalábbis úgy voltam vele, hogy minél több Zsolnay porcelánt láttam, annál többet akartam még.

A Cella Septichora Látogatóközpont a város egyik legvilágibb pontja annak ellenére, hogy ókori romokat rejt. Pécs város római kori elődje, Sopianae késő római ókeresztény temetője 2000-ben került fel az UNESCO világörökségi listájára. A feltárt leletegyüttes építészetében és falfestészetében rendkívül sokoldalúan és összetetten szemlélteti a Római Birodalom északi és nyugati provinciáinak korakeresztény temetkezési építészetét és művészetét. A központot a mai kornak megfelelően újították fel, tették kerekesszékkel is teljes egészében látogathatóvá és élvezhetővé. Kétszintes sírkamrák, közösségi sírboltok, és földalatti, temetői építmények között bolyonghatunk, megcsodálva az egykori falfestményeket, a remek építészeti megoldásokat. A központot azért is érdemes meglátogatni, hogy kiderüljön az unalmasnak tűnő leleteket hogy lehet kifejezetten izgalmas kiállítási helyszínné változtatni.

Aztán ott van a két műemlék patika. A főtértől fél percre lévő Szerecsen patikát 1764-ben alapították, és 2009-ig gyógyszertárként működött. akkor bezárták, majd az eredeti berendezést megtartva, helyi termékek boltja nyílt, a hátsó helyiségekben pedig patikamúzeumot rendeztek be. A patikában ma is látható az a pénztárgép, amit Amerikában gyártottak az 1900-as évek legelején. A bútorokat festett Zsolnay kerámialapok díszítik. Ma még nem bizonyított, de elképzelhető, hogy ezeket a fiatal, a gyárnak festő-díszítőként dolgozó Szinnyei Merse Pál festette. Amúgy a patikába azért is érdemes bemenni, mert ott aztán tényleg mindent meg lehet tudni a városról. Olyan dolgokat, amelyekről az útikönyvek sem számolnak be.

Arról, hogy Pécsnek egykor igen számos izraelita vallású lakosa volt, ma már csak a zsinagóga méretéből lehet következtetni. Ez a Dunantúl legnagyobb zsinagógája, 1868 és 1869 között épült Feszl Frigyes, Gerster Károly és Kauser Lipót építészek tervei szerint. Orgonája a pécsi Angster Orgonagyár munkája. Az épületet felújítását idén februárban kezdték el, várhatóan egy év múlva lesz kész.  

Külön napot szenteltünk annak, hogy kutattuk az itt-ott felbukkanó, Zsolnay porcelán által gyártott díszítőelemeket. Ezekre régi mozi homlokzatától egyszerű lakóházakig bárhol fellelhetőek, ha elég nyitott szemmel járjuk a várost.

A Tettyére késő délután buszoztunk fel, megittunk egy fröccsöt a tetején, élveztük a kilátást. felsétáltunk a kápolnáig, majd legyalogoltunk a városközpontba.

Pécsett tavaly nyáron rendeztek először Hangulatsziget Fesztivált: öt Király utcai, rögtönzött színpadon léptek fel a zenészek minden héten csütörtöktől vasárnapig, délutántól késő estig. A közönség szemmel láthatóan örült az amúgy nagyon alacsony költségvetésű fesztiválnak. Nem egyszer nagy buli alakult ki a színpadok előtt. Kis költségvetésből ennél jobb ötlet a nyári esték izgalmassá és mozgalmassá tételére nem nagyon létezik.

Természetesen benéztünk a Dzsámiba, ami - úgy néz ki, a város legféltettebb épülete. Valami rejtély miatt csak akkor lehet írni róla bármit, ha azt egyeztettük az egyházzal, és be kell vallanunk, hogy a fotó is titokban készült, miután fotós jegyet sem lehetett vásárolni. Nem akartunk akadékoskodni, így nem derült ki, hogy milyen büntetés jár annak, aki engedély nélkül mer írni róla bármit, minden esetre mi hallgatunk, döntse el ki-ki maga, hogy bemegy oda, vagy sem:)

Pécsnek elég jó piaca van, oda akkor is érdemes benézni, ha amúgy nem önellátásra rendezkedik be az ember. Júliusban például tele volt hatalmas fügékkel.

Az éttermek közül messze a Jókai bisztró volt a legjobb, csak remélni tudjuk, hogy azt a színvonalat tudják tartani azóta is. Az külön örömet okozott, hogy szerettek bennünket, mint vendégeket. A pincérünk kedves volt, ráadásként a borokhoz is értett,  meg tudtuk beszélni az addigi tapasztalatainkat, azt, hogy kinek, melyik a kedvence. Én mondom, az ilyen ember nem csak az étteremnek, az egész városnak egy kincs.

Ha tetszett a bejegyzés, kövess bennünket a facebookon is!

Update: A Széchenyi tér 1973-ban:

kép: Majercsik Tamás - Fortepan.hu

Korábbi blogbejegyzésünk az Ördögkatlan fesztiválról