Pannonhalmán, ha a műúton érkezünk, az ország legmodernebb, étteremnek épült épületében lévő Viator Apátsági Étterem és Borbár fogad bennünket. Zavarba ejtő, amint az a hatalmas hasáb alakú épület megjelenik a felkészületlen zarándok előtt, kell néhány pillanat, ameddig az ember felfogja, hogy mi az, és miért kerül oda. Aztán hamar megszokja, és nem bír betelni vele. Mi legalábbis így jártunk: nagyon-nagyon tetszett az az épület, ott a domb tetején, kilátással a Főapátságra meg a környékre. És akkor még nem is tudtunk semmit a szélvitorlákról, nem ismertük a személyzetet, és csak hallottunk a konyháról.

A Viator fogadóépülettel szemben helyezkedik el a hosszú, vöröses kővel burkolt épület, két oldalán üvegfallal, hogy a bent ülők egyetlen pillanatot se szalasszanak el a kinti világból. Három éve épült, a holland-magyar Roeleveld Sikkes iroda munkája. A korábban legyalult Kosaras-dombot építették vissza, ennek tetején található az étterem, a parkolót, illetve a konferenciatermet a domb mélyében helyezték el.

A terasz a bárpulton keresztül nézve - kép: Krumpli Béla

Az étterem mellett, annak teljes hosszúságában húzódik a terasz, ezt árnyékolják azok a bizonyos szélvitorlák, amelyek a szél erejétől függően automatikusan csavarják magukat ki, vagy be. Bevallom, ez elsősorban nem engem nyűgözött le, de Béla olyan csodálattal nézte és magyarázta működésüket, hogy már engem is magával ragadott az egész szerkezet.

A Viatorban már az első alkalommal nagyon jól éreztük magunkat, így nem volt kérdés, hogy míg a fesztivál tart, mi végig ott étkezünk, de amúgy az Arcus Temporumra érkező vendégeknek ebédkor napi menüt is kínáltak igen kedvező áron.

Ha felső kategóriás étterembe megyek, a legtöbb esetben nem tudom kiválasztani, hogy mit szeretnék enni. Két-három fogásra szűkítem a listát, és a pincér segítségét kérem. A jó pincér a válaszából ismerszik meg, erre ugyanis csak két mondatot mondhat, maximum hármat. Az elsőben kijelenti, hogy ő mindegyiket szereti. A másodikban pedig kiválaszt egyet az általam felsoroltak közül, és hozzáteszi, hogy az valóban különleges, mert, és itt mond valamit az adott ételről. Mindezt úgy, olyan hangsúllyal, hogy azt érezzem: ennél jobbat nem is választhattam volna az étlapról. Ha mond harmadik mondatot is, akkor ki is mondja ezt, nem csak érezteti.

Amennyiben így zajlik, mindenki boldog, én még ráadásul roppant izgatott is leszek, kíváncsi, hogy milyen lehet az általam kiválasztott fogás, amitől a pincér is ennyire el van ragadtatva, amire ennyire büszke. Mert igen, egy jó pincér feltétel nélkül büszke arra, hogy ott dolgozik ahol, szereti azt amit csinál, szeret engem, a vendéget. Mire az ételrendelés végére értünk, már kicsit barátok is vagyunk, hiszen viszonylag rövid időn belül mennyi mindenben megegyeztünk, ráadásul úgy, hogy részemről szinte teljesen rábíztam magam. Szóval szeretem, ha a pincér-vendég kapcsolatnak már az első találkozáskor története van, ha a fizetésig odáig eljutunk, hogy akár egy-egy bizalmasabbnak tűnő kérdésemre is mer őszintén válaszolni, ami lássuk be, nagy bátorság - ezúttal a részéről - mert az rendszerint az szokott lenni, hogy szeret-e ott dolgozni. Ha ilyenkor nem csak annyit mond, hogy igen, hanem hozzátesz valamilyen belsőnek tűnő, csak bennfentesek által ismert, apró információt, akkor nyert ügyünk van. Az ilyen helyre én igyekszem visszamenni, ha nem tehetem rövid időn belül, akkor visszavágyom oda, közben pedig hirdetem ország-világ előtt, hogy azt az éttermet márpedig érdemes meglátogatni.

Tökéletes panoráma - kép: Krumpli Béla

Nos, a Viator pont ilyen volt. Az első öt percben megszerettették velem a Salve Gyöngyözőbort. Aztán következett a nyúlfasírt árparizottóval, amit csak azért nem ettünk három napig, mert kíváncsiak voltunk, hogy más fogások is nyújtják-e ugyanazt az élményt. Nyújtották. Érdemes volt mindig más és más fogást rendelni azért is, mert a pincérek olyan átéléssel tudtak leírni egy-egy ételt, hogy az már önmagában élmény volt, a harmadik nap is ugyanolyan izgatottak és kíváncsiak voltunk arra, amit éppen kiválasztottunk, mint legelőször. Ételekről külön nem írok - fél év távlatában értelmetlen -,  az étlapot azóta természetesen teljesen lecserélték. (Ahogy elnézem a jelenlegit, az is nagyon meggyőző.) Annyit tudok mondani, hogy a levendulafagylaltot mindenképpen érdemes megkóstolni, ezen kívül meg nyugodtan válasszunk bármit, vagy kérjük ki a pincérek véleményét. De mindenekelőtt: menjünk minél gyakrabban Pannonhalmára!